A büntetés-végrehajtás
szakemberei – aktívak és nyugdíjasok egyaránt
– a legszívesebben elkergetnének.Immár hét esztendeje, hogy az Alkotmánybíróság eltörölte a halálbüntetést. De már azt megelõzõen pihent a kötél. Az utolsó kivégzésekre valamikor 1988 táján került sor. Kik hajtották végre a legsúlyosabb ítéleteket? Élnek-e még? S ha igen, hajlandóak-e, akár nevük említése nélkül, megosztani tapasztalataikat? Kiderült: a „végrehajtók” – talán érthetõ okból – egyelõre õrzik inkognitójukat. Ez nem volt olyan szakma, amelyhez nélkülözhetetlen a nyilvánosság. Közvetett úton mégis sikerült képet kapni a bitófák világáról. És sikerült szót váltani két egykori halálraítélttel, akiknek vannak siralomházi tapasztalataik.
A büntetés-végrehajtás
szakemberei – aktívak és nyugdíjasok egyaránt
– a legszívesebben elkergetnének.
– Miért érdeklik a kivégzések? Ezt a cikket csak a beteg lelkületû emberek fogják elolvasni. Magát sem értem. Annyi témát találhatna – mondja a nyugdíjba vonult egykori parancsnok. Neki egyébként kötelezõ volt részt vennie a kivégzéseken. – Ne haragudjon rám, de ilyen nagyhangú vagyok – kér elnézést tíz perc múlva, amikor még mindig nem jutok szóhoz. – Mondja csak nyugodtan.
– Senki sem beszélt még arról, hogyan hajtották végre a kivégzéseket, kik vállalták...
– Azok az emberek soha nem beszélnek errõl magának – vágja el rögtön a kérdést. – Megkövült, öreg smasszer vagyok, de azokat az „eseményeket” nekem is nehéz feldolgoznom. Hát még annak, aki a tulajdon két kezével akasztott!
Egy ma is aktív börtönparancsnok annyit mond csupán: a „bévés kivégzõk” úgy ittak kivégzés elõtt és után, mint a kefekötõ. Megérti: másképp nem lehet elviselni. Õ sem segíthet, nem is akar, hiszen nem adhatják ki saját embereiket. Ráadásul úgy tudja, az érintettek közül mindenki aláírta: soha nem hozza nyilvánosságra a bitófa alatt történteket.
Több ízben megkeressük a büntetés-végrehajtás országos parancsnokát. Tari Ferenc tábornok válaszának lényege: a kivégzések aktív résztvevõi kifejezetten kérték, nevüket fedje örök homály. Hiszen nem tettek mást, „kivitelezték” a bíró ítéletét.
Dr. Strausz János a legkeményebb bírák közé tartozott. Most is félreérthetetlenül fogalmaz:
– A bírónak nem okozhat lelkiismereti konfliktust a halálos ítélet kihirdetése. Ez is csak ugyanolyan határozathozatal, mint amikor valakit szabadságvesztésre ítél. Ha enyhítõ körülmények nem akadtak, és elkövették a nagyon súlyos bûncselekményt, a bírónak alkalmaznia kellett a törvényt.
Más megkérdezett bírák szerint halálos ítélet kihirdetésekor bizony, néha meg kellett kapaszkodni a pulpitusban. Nem volt ritka a sápadt, a passzust elhaló hangon felolvasó bíró, akit megvetõ mosollyal nézett a halálraítélt.
Dr. Bárándy György védõügyvéd szerint a halálraítélteknek csak kisebb része fogadta faarccal a döntést.
– Megfigyeléseim szerint általában fél perc is eltelt, mire felfogták, mit is mondott az ítélethirdetõ. Volt, aki elájult, volt, akinek potyogtak a könnyei. És persze akadt, akin semmi sem látszott.
Az elsõ
fokú ítélet és a kegyelmi kérvény
elbírálása közti idõszakban a halálra
ítéltekre két „számos”, – tehát meghatározott
idejû szabadságvesztésre ítélt rab vigyázott
a cellában. R. B. kilenc hónapot töltött így,
harmadmagával a Kozma utcai fegyház és börtön
épületében. Ezután szállították
másik intézménybe. Hogy mennyi idõ után
került sor a másodfokra, majd – ha ott is kötelet kapott
– a kegyelmi kérvény elbírálására,
az ügyvédek ügyességétõl, s persze,
a szerencsétõl függött – mondja az egykori halálraítélt.
Sz. A.-t nyereségvágyból, elõre kitervelten, különös kegyetlenséggel elkövetett emberölés bûntette miatt ítélték 1982-ben elsõ, majd másodfokon halálra.
– Tudtam, mire számíthatok – mondja a szegedi Csillag börtön kultúrszobájában. Az ablakon a háztetõk kéményére látni.
– Nem mondták, hogy hozzál ide kávét? – kérdezi. – Persze, nyilván nem szóltak. Egyébként is, ha tudom, hogy ennyi szemétség ér majd, inkább az akasztófát választom.
Sz. A. kegyelmet kért és kapott az Elnöki Tanácstól. A kérvényt egyébként a védõknek minden esetben kötelezõ volt beadniuk, akkor is, ha – akadt rá példa – az elítélt megmakacsolta magát és nem kért az ilyen jóindulatból. A döntést a börtönök bírói szobájában hirdették ki. Ott közlik egyébként a feltételes szabadlábra helyezés elrendelését vagy megtagadását.
Mindig az elsõ fokon is eljáró bíróság hirdette ki a végsõ határozatot. Jelen kellett lennie az elítéltnek, a bírónak, az ülnököknek, a jegyzõnek, a védõnek és az ügyésznek. Az ET elutasító válasza esetén kezdetét vette a másnap hajnali kivégzés elõkészítése. Akkor az elítélt már átkerült a kisfogdába, az úgynevezett siralomszobába.
A helyiségben egy fapad, egy szék és egy asztal állott. A szobában azon a bizonyos utolsó éjszakán egy fegyõr is tartózkodott, kettõ pedig az ajtón kívül figyelt. Megesett, hogy a nevelõtiszt végigsakkozta az elítélttel a kivégzésig hátralévõ nyolc-tíz órát. De a kivégzésre várakozó írhatott végrendeletet, megnevezhette, kivel akar még beszélni. Persze, akkor sem csúszhatott a program, ha az illetõt hirtelenjében nem tudták elõkeríteni. Utolsó vacsorát is lehetett rendelni.
– Nehogy azt hidd, hogy sült kacsával traktáltak – mondja Sz. A. „kegyelmes úr”. – Azt adták, amit a bévés szakácsok hirtelen el tudtak készíteni.
A legenda szerint egyébként a híres párizsi hóhércsaládhoz hasonlóan Magyarországon is élt egy „dinasztia”, a híres B. család, amelyben nemzedékeken át apáról fiúra szállott a mesterség összes szakmai fogása.
– Akasztottak õk Horthynak, Szálasinak, Rákosinak – mondja a volt parancsnok. – 1961, az úgynevezett zuglói nyilasper óta egyébként nem volt olyan kivégzés, amelyben szerepet játszott volna a politika.
Az utóbbi évtizedekben azonban, a közhiedelemmel ellentétben, már nem a B. família volt a fõ végrehajtó. Hogy ebben kik játszottak szerepet, azt persze a sorsukra várók jól tudták. S az egykori rabtársak ma is tudják, hogy a smasszerok közül kik voltak a végrehajtók.
– Mind önkéntes volt, fõállású hóhér a hetvenes évektõl már nem mûködött Magyarországon. Akasztottak az összes megyei börtönben, bár általában Pestrõl járt le a kivégzõ ember. Egyiküket – egy bévés zászlóst – nagyon jól ismertem. Rendszeresen bejött a cellámba beszélgetni – mondja Sz. A. – Gondolom, ha arra kerül a sor, gondolkodás nélkül kitöri az én nyakamat is.
–Ön szerint miért vállalták ezt a „munkát”?
–Kaphattak érte egy hét szabadságot, valamicske pénzt. Az egyébként mese, hogy a hóhérokat utólag, szabályos tárgyalás keretében felmentették volna. Nem igaz. Ilyen cécó sohasem volt.
– A filmek, visszaemlékezések, regények szerint, amikor az elítélt hajnalban elindul, búcsúzóul mindenki mond neki valamit. A rabtársak cellájukból utána kiabálnak...
– Ezt felejtsd el. A kivégzéseket a legnagyobb titokban hajtották végre. Hajnalban lezárták a börtönt és úgy vitték akasztófa alá a verebeket. Legtöbbször mi is csak akkor értesültünk róla, amikor másnap bemondta a rádió.
A smasszerok visszaemlékezése szerint az utolsó útra induló rabot egy õr vezette, kettõ kísérte, biztos, ami biztos. Amikor a vesztõhely közelébe értek, a két õr fokozatosan lemaradt. Helyükre léptek a hóhér segédei.
A segédek kezében kötél volt, amelyet körbecsavartak a rabon, majd a gúzsba kötött embert sámlira állították.
– Itt egyébként nem is volt akasztófa – mondja Sz. A. – Egy két és fél méteres fémoszlopot állítottak fel, tövében háromlépcsõs dobogóval. Az elítéltet beleléptették egy hurokba, a segéd alulról meghúzta a kötelet, majd hurok került a nyakba is. Amikor a tag jól megfeszült, a fémoszlopnak támasztott létrán álló hóhér kitörte a nyakcsigolyáját. Az elítélt általában pár másodperc alatt elveszítette az eszméletét, de hogy ez mindig így volt-e, és valóban így volt-e, azt senki sem tudja.
A lényeg: a hóhér úgy törje ki az elítélt nyakcsigolyáját, hogy az ne érezzen fájdalmat. Nem mindig sikerült, ezt a bévések is elismerik. Az akasztott gyakran még negyedóráig, félóráig kínlódott.
Megpróbáltunk igazságügyi orvosszakértõt is megkérdezni: meddig élhettek még az elítéltek az akasztófán. Az orvos jelenléte ugyanis kötelezõ volt. Öt percenként sztetoszkóppal vizsgálta az elítélt szívverését, õ állapította meg a halál beálltát, végül szignálta a jegyzõkönyvben az „eseményt”. Hosszas keresés után találtunk egy szakértõt, aki elismerte: jelen volt kivégzéseken. Ám aztán nyomban letette a kagylót.
– A kivégzésre a védõnek már nem kellett elmennie – emlékezik vissza Bárándy György. A bírónak azonban igen, hogy szembesüljön ítélete következményével.
– A látvány természetesen sokkolja az embert – mondja Strausz János bíró. – De ez személyes dolog. Kérdezem ugyanakkor: az áldozat(ok) halála talán nem sokkolja a bírót? Egy fojtogató gyilkos tárgyalásán megnézem a színes képeket, beszélünk hurokról, meghallgatjuk az orvosszakértõt a fulladásos halál tüneteirõl, megnézzük a boncolási jegyzõkönyvet, közben a vádlott ott ül a padon és mosolyog. Láttam már ilyet. Az igazságszolgáltatást az áldozatok védelme érdekében hozták létre. Manapság egyesek már lassan elvárják, hogy a bíró sajnálja a bûnöst.
– Sokat gondolkodtam azon, hogy miképpen tudták ezt ilyen egyszerûen, teljesen személytelenül megcsinálni. Mint egy darab húst, úgy rakták fel az embereket a bitóra – mondja Sz. A., hajdani halálraítélt.
– De önök sem..., illetve õk sem voltak könyörületesek...
– Ez igaz. De a vesztõhelyre székeket állítottak be, mint egy cirkuszban. Ez a szervezettség, ez volt undorító.
Megnézzük a vesztõhelyet is. Egy lezárt raktáron át jutunk a négyszögletes, nyitott udvarig. Az akasztófák még meglévõ csavarjait két alumíniumtetõ fedi. Az udvart ma csak madarak használják. Több centiméter vastagon lepi a lerakódott, száraz galambürülék.
Sz. A. 2001-ben szabadul, R. B. egy évvel korábban. Kávét, egy csomaggal, utólag küldtünk.
