Dr. Estók Tivadar

1940-1997

„Amikor feltûnt a stégen, a fürdõzõ közönség leplezetlen érdeklõdéssel fordult utána. A nõk tekintetében egyfajta rajongás lobogott, amint bámulatos izomzatát végighordozta a parton, mi, hozzá képest nevetségesen silány fizikumú férfiak pedig a testkultúra és az intellektuális gondolkodás ritka találkozásaira tettünk korántsem finom megjegyzéseket. Epés következtetéseinket egyáltalán nem befolyásolta az a sajátságos körülmény, hogy ezenközben tökéletesen elmerülni látszott a táskarádiójából áradó zene hallgatásában, amely alkalmasint Bartók Concertója volt, a Herbert von Karajan által vezényelt Filharmónia Zenekar elõadásában. Méghogy Bartók! Egy izompacsirta hallgasson tánczenét! Késõbb, amikor dagadó vitorlákkal elhajózott Tihany felé, valaki megemlítette, hogy filozófus, máskülönben minden nyáron itt van Balatonföldváron az Expressz nemzetközi üdülõtáborban, segédkezik a konyha körül, a rendfenntartásban, a kulturális mûsorokon, és ahol kell. Másnap megismerkedtünk. Kiderült, hogy Estók Tivadarnak hívják és tanársegéd a Mûszaki Egyetemen” – írta róla 29 évvel ezelõtt a Magyar Ifjúság címû hetilap újságírója.

Én két évvel korábban, 1966-ban találkoztam vele elõször, szintén a Balatonföldvári Expressz-táborban. Akkor még nem tudtam kicsoda, de mint négy éve aktív súlyemelõ, felfigyeltem rendkívüli izomzatára. Amikor 1996 õszén a Fradiból a MAFC-ba igazoltam, akkor találkoztunk újra a súlyemelõ-teremben, s ott tudtam meg, hogy egyetemünk fiatal oktatója. Barátságunk 1971 után alakult ki, amikor két évi külsõ munkahely után én is bekerültem a Mûegyetemre tanársegédnek.

Tivadar 1940-ben született Ricsén, az imádott Tisza mellett. Bár szülei korán elváltak, s õ édesapjával maradt, édesanyját, aki Dunaalmásra került, rajongásig szerette. Sátoraljaújhelyen érettségizett, s miután nem vették fel az orvosegyetemre, elment Tatabányára csillésnek, ahol két évet töltött. Itt egy omlás következtében tragikus élményekben is volt része, de szerencsére kimentették. Valószínûleg ez az esemény is jelentõsen befolyásolta további életét. 1960-65 között az ELTE-n tanult történelem-filozófia szakon. A végzés után került a Mûegyetem filozófia tanszékére tanársegédként, ahol 30 évig dolgozott rokkantnyugdíjba vonulásáig. Doktori disszertációját „H. Lotze érték-érvény filozófiája” címmel 1971-ben védte meg.

Estók Tivadar valóban különleges ember volt. Egyszerre volt nyitott és zárkózott. Hihetetlen szellemi kapacitással rendelkezett, rengeteget olvasott, bámulatra méltó aprólékossággal figyelte meg a körülötte zajló eseményeket és az egyes embereket. Intellektuális humorával sok embert nevettetett meg és hozott zavarba, ugyanis sokan nem értették, vagy nem akarták érteni azt, ami számukra egyébként bölcs erkölcsi intelem is volt. Ha valahová elutazott, mindig küldött egy-egy humoros képeslapot, amelyet – a tartalomtól függõen – legtöbbször álnéven írt alá.

A hatalom és erkölcs viszonya, valamint az élet és a halál feloldhatatlan ellentmondásossága foglalkoztatta a legtöbbet. Edzõtermi intelmei is erre a két dologra koncentrálódtak.

Sok barátja és haverja volt, mert mindenki szerette. Sokat emlegette Balczó Bandit, akinek barátságára nagyon büszke volt. Az egyetem valamennyi menzáján kiemelt adagot kapott, fizikai állapotára való tekintettel.

Imádta a Balatont, amikor 1976-ban vízre raktuk saját vitorlását, amelyet – a reá jellemzõ humorral – Nessie-re keresztelt, hihetetlenül boldog volt. Tíz éven keresztül minden nyarát a hajón töltötte, sok embert önzetlenül vendégül látott. 1986-ban a drasztikusan megemelt kikötõi és tárolási díjak miatt kénytelen volt megválni hajójától, s ez komoly lelki válságot okozott neki.

Soha senkinek sem ártott – saját magán kívül. Ezt viszont idõnként túlzásba vitte. Ebben valamennyien hibásak vagyunk, mert nem fordítottunk kellõ figyelmet egymásra. Az élet és halál viszonya sokat foglalkoztatta. Már 6-8 évvel ezelõtt 39 szakosztályi tagról írt sírverset, persze sajátságos tivadari humorral, de mindegyik illett az „elhunytra”.

„A cél halál, az élet küzdelem, s az ember célja e küzdés maga” – írta Madách Az ember tragédiájában. Pajtás ebben a küzdelemben több éven keresztül nem volt olyan kitartó, mint a vasakkal való viaskodásban. Az utóbbi években viszont újra gyakrabban járt edzésekre, s ismét csillogtatta humorát. Mint az etika oktatója, erkölcsi intelmeivel rendszeresen rámutatott a visszásságokra. Tudtuk, hogy egészsége megromlott, de bíztunk abban, hogy hajdani erõs szervezetének semmi sem árthat. Sajnos, tévedtünk.

Most sem akarjuk elhinni, hogy többé nincs közöttünk, nem halljuk többé humoros közbeszólásait, nem olvashatjuk katalóguscédulákra gépelt gondolatait, s nem láthatjuk ismert alakját edzõtermünkben.