Dézsma

„Itt mindent ellopnak, ami nincs lebetonozva", mondja az állomásfõnök. Magyarország 7600 kilométer hosszú vasúthálózatára 1200 rendész felügyel, tavaly mégis meghaladta a félmilliárd forintot a MÁV kára. Az állapotok mind kaotikusabbak, a „nagy gurítás" egyre komolyabb üzlet a vasút „specialistái" számára. E szakma, hagyomány egyébként apáról fiúra öröklõdik.

A Külsõ-Mester utca, az Illatos út, a Gyáli út és a Fék utca által közrefogott területen három nagyobb, említésre méltó objektum van. Az elsõ a ferencvárosi MÁV-rendezõpályaudvar. Amerre a szem ellát, vonatsínek végeláthatatlan sora, tehervagonok százai. Horváth László állomásfõnök szerint olyan hatalmas az állomás, hogy néha még az évek óta itt dolgozó vasutasok sem ismerik egymást. Az állomány pedig folyamatosan cserélõdik, vasutasok jönnek-mennek, egy MÁV-os egyenruha szabadpiaci ára pedig négyszáz-ötszáz forint csupán.

– Kétmillió négyzetmétert nem lehet körbekeríteni dróthálóval, egyenruhában bárki bejöhet a pályaudvar területére – tárja szét a kezét Horváth úr. A nyár elején nevezték ki állomásfõnökké, tavasszal még a rákosrendezõi pályaudvaron teljesített szolgálatot. Ott a színesfém és a rézkábel volt menõ a dézsmálók körében, Ferencvárosban nincs ilyesfajta specializálódás.

MINDENT VISZNEK

– Itt mindent elvisznek, ami nincs bebetonozva.

A terület második, említésre méltó objektuma a többemeletes vasutasszálló. Az idén júniusban egy belsõ rendészeti akció következtében a szálló néhány lakója ellen büntetõeljárás indult. A vasutasokkal együtt bukott a szálló büféjének fõnökasszonya, aki állítólag a vagonokból capcarázott híradástechnikai cikkek elsõ számú orgazdája volt. Az elmúlt években történt létszámleépítéseknek köszönhetõen az épület jelenleg leginkább egy félig kiürített hajléktalanszállóhoz hasonlít, a kollektív emlékezet szerint azonban falai közt a rendszerváltás környékén még lehetett csocsózni, pingpongozni, biliárdozni és más módon „kultúrfoglalkozni".

A harmadik objektum az Aszódi úti lakótelep. A rajtakapott vagondézsmálók többnyire a keleti gurítón keresztül a telep felé menekülnek el, fülledt nyári estéken olykor lábdobogás, fékcsikorgás, rendõrautók vijjogása ébreszti fel a nyitott ablaknál alvókat. Állítólag arra is volt már példa, hogy a menekülõ vagondézsmáló egy földszinti lakásba ugrott be.

– Na ja, mert ott lakott – mondja erre az az úriember, akivel a lakótelephez közeli benzinkút presszójában üldögélünk. Elöljáróban egyébként rögtön leszögezi: mindaz, amit mond, nem személyes élmény, csupán nyitott füllel jár-kel a lakótelepen.

Régi, kedves emlékei vannak a MÁV-szállóról, különösen a szállóbéli vasutasnapokról, óriási bulik voltak, delíriumban fetrengett és hányt mindenki, hiába, a vasutasnak nincs párja, ha iszik. Ma már alig pár ember lézeng az épületben, legalábbis a fénykorhoz képest.

– Bolond lenne a MÁV vidékieket alkalmazni, szállót fizetni, akkor már jobban jár, ha felvesz valami pesti verebet – intézi el az egészet, majd a szálló büféjérõl beszél, amelyet a júniusi razzia után zártak be.

FÉLREGURÍTÁS

– Azt látnod kellett volna annak idején: olcsó volt, jó volt, és micsoda üzletek zajlottak két feles közt! Tippek, információk cserélõdtek, mikrohullámú sütõk, videók, tévék, hûtõszekrények találtak gazdára, éjfél után titkos megállapodások születtek ITT Nokiával és ipari robbanóanyaggal teli vagonok „félregurításáról". Hitetlenkedem: emberem biztos nagyot mond.

– Ezen a környéken már a hatvanas években minden gyereknek kerékpárja volt. Mit gondolsz, honnan? – kérdezi mérgesen.

Felvázolja a gurítás koreográfiáját. A mozdonyvezetõ megkapja a pénzt, harminc-negyvenezret általában, majd véletlenül egy olyan vágányra gurítja félre a vagont, amely szükség esetén teherautóval is megközelíthetõ. Aki dolgozik, az téved is. Arra pedig, hogy egy vagon pár órára köddé válik, ki figyel a mai világban? Az áru kipakolására elegendõ félóra-óra, ha mégis több kell hozzá, csupán azért, mert néhány túlbuzgó vasutas nem tartja kellõen biztonságosnak a plombát, az Elzett-zárakat. Ezért néhány vagonra, konténerre – fõleg azokra, amelyek speciálisan értékes árut, jövedéki terméket rejtenek – acélláncot szerelnek. Ekkor jutnak szerephez a motoros fûrészek és a lángvágók. E mesebeli szerszámokat többnyire szintén a MÁV-vagonokból lehet beszerezni. A kettévágott acélláncot egyébként botorság otthagyni, ugyanis minden további nélkül értékesíteni lehet bizonyos hulladékanyag-felvásárlóknál. Igaz, azok jobban örülnének a színesfémnek, de a vasutasok a világért se tennének rézláncot a konténerekre.

– A vasat és a színesfémet egyes felvásárló cégek még akkor is átveszik, ha rajta van a MÁV jelvénye – mondja Horváth úr, miközben a pályaudvar legneuralgikusabb pontjának tartott keleti gurító felé ballagunk. – Gyakorlatilag csak a vasúttól bérelt területeken lévõ hulladékgyûjtõ cégeknél tudjuk elérni, hogy ellenõrizzék a színesfémek származását. A többiek? Egyes cégek az olcsón átvett „nyersanyagnak" köszönhetõen tudnak versenyben maradni a piacon, és még aznap beolvasztják: „legalizálják".

ISZLÁM TÖRVÉNYEK

– Ide iszlám törvények kellenének; aki lop, annak vágják le a kezét – szögezi le a MÁV rendészeti fõnöke, Földházi György, aki szintén velünk van a bejáráson.

Rejtély mindazonáltal, hogy a vagondézsmálók honnan szerzik az információkat, hiszen presszóbéli ismerõsünknek – természetesen – egy szavát sem hiszem el. Földházi úr szerint elég, ha valaki lehúz két-három hónapot a cégnél. Ennyi elég a kapcsolatok megszerzésére, a munkafolyamat megismerésére. Gyakran a fecsegõ vasutas hoz bajt a MÁV-ra.

Persze: õk sem angyalok. Itt van például a sarkadi olaj vagy a salgótarjáni benzinmozdonyok ügye. Mindkét esetben vasutasok voltak a hunyók. Vagy itt van az a mozdonyvezetõ, aki a bûnbandától rádiótelefonon kapta az utasítást, hogy a nyílt pályán hol, hányas kilométerkõnél állítsa meg a szerelvényt. Ott már várta a teherautó.

Földházi úr szerint egyébként a vagondézsmálók olyannyira kiválóan vannak informálva, hogy mindig pontosan tudják, mikor jön valami fõnök a Ferencvárosba revízióra. Ilyenkor a világért sem mutatkoznának, távcsövön figyelik a mozgást.

– Legalább demonstráljuk, hogy itt vagyunk – biztatja magát, miközben lassan a keleti gurítóhoz érünk. – Itt jönnek be gépkocsival, ezen a részen télen-nyáron friss keréknyomok vannak – mutat a földre, s mire felnézek, mellénk érkezik két járõrözõ fegyveres rendész. De hogyan lehet elkapni a vagondézsmálót?

– A legjobb oldalirányban mozogni, átmászni váratlanul pár, egymás mellett álló szerelvényen. Ezzel meg tudjuk lepni õket.

A vasúti rendészek tavaly 210 esetben értek tetten dézsmálókat, köztük néhány vasutast. A fosztogatók között akadt, akit egy nap négyszer kaptak el. Megélhetési bûnözés?

– A megélhetési bûnözõ élelmiszerboltba megy. Nem kétezer méternyi kábelt visz el – cáfolják.

NEMZEDÉKEK

– Ez a rendezõ-pályaudvar évtizedek óta ad „megélhetést" egyes családoknak, apáról fiúra öröklõdik a vagonplombák, zárak nyitásának titkos tudománya – mondja az úriember a benzinkút presszójában. Emberünk szerint a vagonok tartalmából sokan alapozták meg a jövõjüket, és ez fontos, mert balekok (akiket elsõ dézsmálásukon kapnak rajta), vesztesek (akik éveket húznak le börtönben) mindig lesznek, ám a megnyerhetõ tét olyan nagy, hogy a fosztogatók nem fogják abbahagyni a „játékot". Talán csak akkor, ha feleség, család, meg „efféle" van, mert akkor már nem kell a baj senkinek.

– A júniusi razzia óta egyébként már kevesebben járnak a vasútra, mindenkiben ott van az „ideg". Benned is ott lenne, nem? – kérdezi, miközben kisétálunk a presszóból. A napfényben csillogó olajszállító vagonok csikorgása idáig hallatszik.