Romos apátságok

A kolostorok a középkori Európában mindenhol a szellemi élet legfontosabb fellegvárai voltak. Legtöbbjük valóságos építészeti remekmû. Mivel területén a középkor óta idegen csapatok nem pusztítottak, Angliában sok csodálatos apátságot kereshetünk fel ma is. Igaz, jelentõs részük kisebb-nagyobb mértékben romos, ugyanis a külsõ ellenség „munkáját" elvégezte egy erõszakos angol úriember, VIII. Henrik...

Közismert, hogy az abszolutista módszereirõl híres király elhatározta: Boleyn Anna kedvéért el akar válni gyermektelen feleségétõl, Aragóniai Katalintól – akár az egyház és a pápa kifejezett tiltása ellenére is. Mivel másképp nem érhette el célját, néhány megalkuvó angol fõpap támogatásával elszakította az angol egyházat Rómától, megalakítva a „Church of England"-et, vagyis az anglikán egyházat, amelynek feje – nemes egyszerûséggel – õ lett. Mivel a jelentõs világi befolyással is rendelkezõ szerzetesrendek nem lelkesedtek kellõképpen ezekért az erõsen megkérdõjelezhetõ manõverekért, igazán diktátori megoldás született: a király egyszerûen feloszlatta az apátságokat 1537 és 1540 között. A lakott területektõl távol esõ, gazdátlanul maradt épületegyüttesek értelemszerûen lassú pusztulásnak indultak. Szerencsére 400 év alatt ez a folyamat nem lehetett teljes, így sokszor hatalmas és festõi romok mesélnek a régi szép idõkrõl.

York grófság északi részén találhatók azok az apátságromok, amelyeket a Derby-ban minket meglátogató, évek óta Cambridge-ben tanuló barátainkkal együtt kerestünk fel.

RIEVAULX

Egy hegyek közötti szûk völgybe – 16 százalékos lejtõn – leereszkedõ úton közelíthetõ meg az egyik híres angol apátság, Rievaulx. Neve is mutatja, hogy eredetileg francia szerzetesek alapították. Az épületek jelentõs része nagyon jó állapotban megmaradt, köztük is a legjobban a koragótikus szentély és a két kereszthajó. Ámulatba ejtõ, ahogy a templomhajó falai szinte sérülés nélkül dacolnak az idõvel, miközben az elpusztult boltozat miatt a szabad ég alatt sétálunk közöttük – kövezet helyett az Angliára annyira jellemzõ, gyönyörûen nyírt zöldellõ pázsiton...

Hasonlóan ép a kolostor – szintén nagyrészt koragótikus – ebédlõje, amelynek az elpusztult kerengõ felõli bejárati homlokzata viszont még XII. századi szép normann (a román stílus angol elnevezése) munka. Különleges, hogy a templomot nem a szokásos kelet-nyugati hossztengely mentén emelték, mivel az enyhén lejtõ domboldal ezt nem tette lehetõvé. Így ez a tengely szinte páratlan módon dél-északi.

Az egész napos borongós, párás szürkeség és a novemberi turistamentes idõszak ellenére belépõdíjat szedtek – volna. Persze tõlünk nem, mert ilyenkor az ember különös késztetést érez kiskapuk keresésére. Nem volt nehéz dolgunk, így egy apró és jelentéktelen akrobatamutatvánnyal sikerült feleségemmel, Mártival jelentõs megtakarítást elérnünk. Barátaink ekkor még oppurtunisták voltak...

FOUNTAINS ABBEY

Ezután Ripon nemes egyszerûséggel kialakított, jellegzetesen koragótikus homlokzatú katedrálisa és az „Ördög nyilai"-nak nevezett bronzkori, a Kr. e. II. évezredbõl származó három menhir következett. Az utóbbiak prehisztorikus álló kövek, amelyek legnagyobbika 6,9 méter (!) magas a földfelszín fölött, így méteresnél kisebb vastagságuk miatt igazán szinte hatalmas nyílként törnek az ég felé. Már lassacskán szürkült, amikor megérkeztünk a leghíresebb angliai romos apátsághoz, Fountains Abbey-hez.

Úgy alapították 1132-ben, hogy egy York környéki bencés apátságból tizenegy szerzetes püspöki engedéllyel új hely után nézett, mivel túl lazának (!) találta a régi szerzetesi normákat. Késõbb ciszterciták lettek, akik szinte mindig különösen pompás épületeket emeltek. Azt tudtam, hogy 1500 környékén meglehetõsen szokatlan helyre, az északi kereszthajó mellé hozzáragasztottak egy perpendikuláris (késõgótikus) tornyot, de hogy megérkezésünkkor mindössze csak ennek a legtetejét fogjuk távolról látni?! Ugyanis döbbenetes helyre, egy hosszan elnyúló sziklameredély tövébe építették a másik oldalon egy patak által határolt épületegyüttest.

Amikor kiderült, hogy szemtelen módon fejenként négy fontos belépõdíjat szednek, barátaink is föladták helytelen oppurtunizmusukat, és végre a helyes utat választották, amely ezúttal még a szokásosnál is magától értetõdõbb volt, hiszen mindössze négy combközépig érõ kerítésen kellett átlépnünk, úgyhogy még megerõltetnünk se kellett magunkat...

A boltozatot kivéve itt is szinte hibátlanul állnak a XII. századi hajók falai, a robusztus normann oszlopok és ívek. Különlegesen szép, ahogy a látványos vöröses- sárgás homokkõ néhol legömbölyödött. A szentély koragótikus, miként a ritkaságszámba menõ, úgynevezett „kilenc oltár kápolnája" is. Ezt úgy képzeljük el, mintha a templomszentély legvégéhez még egy keresztházat csatlakoztattak volna, amely valóban olyan széles, mint a normál helyén is meglevõ kereszthajó. Ezáltal keletrõl monumentálissá és szokatlanul szélessé válik a szentély. Elég sok megmaradt a kolostorépületek falaiból is, amelyek egy része a patak fölé nyúlik, ugyanis azt jelentõs hosszúságban egyszerûen befedték.

A legnagyobb és legkülönlegesebb látványosság azonban a kolostor tökéletes épségben megmaradt hatalmas pincéje. A pince szó ezúttal nem földalatti, hanem földszinti helyiséget jelöl, amely fölött elpusztult apátsági épületek voltak. Az egy légtérbõl álló helyiség legalább 30 méter hosszú, miközben alig 6-7 méter széles. Az egyik oldalról néhány keskeny csúcsíves ablak biztosít némi világítást, a másik oldalfalával a többi kolostorrész alagsorához csatlakozik. Különösen hatásossá az teszi, hogy a hossztengelye mentén, középen rendkívül karcsú támasztó oszlopok sora húzódik, amelyek tetejétõl látványosan indulnak a boltozat teherhordó, de mégis légies ívei. Igazi optikai remekmû, jó 30 méteres hosszúságban.