Estély

Hagyományteremtô szándékkal gyûrûavató szakestélyt rendezett
a közlekkar. Az egykori selmecbányai gyakorlatot felélesztve, kitûnô
hangulatú rendezvénnyel bizonyították, hogy ma is kell (és lehet ) egy csapat...

Az ötlet

Alig 50 év, szembeállítva mintegy 250-nel. Egy fiatal kar és egy évszázadokkal ezelôtti bányatisztképzô iskola. Lehet azon vitatkozni, hogy miért éppen a selmeci hagyományok alapján, s azok Sopronban és Miskolcon továbbtaposott útján kell haladni. Régi, ma is mûködô, a magyar diákélet jelképeinek tekinthetô szokások – úgy gondolom – már nem köthetôk egyetlen intézményhez és annak utódiskoláihoz; ezek ápolása egyfelôl illik minden magyar diákhoz, másfelôl kötelesség is. Ez a „szakestélyesdi”, de méginkább az általa közvetített gondolatok, értékek – barátság, vigasság, összetartozás – igen jó alapok egy olyasfajta közösség kovácsolására, amire évszázadok óta joggal büszkék az egykori selmeci, soproni, miskolci diákok, s aminek mi nagy hiányát érezzük. A gondolat már régebben is megvolt, a mersz kevésbé. De mostanra beérett az ötlet, és – nem kevés munkával – megvalósult. Utódaink remélhetôleg történelmi pillanatként emlékezhetnek majd erre.
A gondolat megragadta az embereket, az egyéni kezdeményezés mögé azonnal odaállt a kari HÖK, a Magyar Közlekedésmérnök-képzésért Alapítvány és sok oktató is. Ôk jelenlétükkel is megerôsítették, hogy ilyen rendezvényeknek helyük van a kar, az egyetem életében.

A szakestély

Vajon milyen lesz a Goldmann akusztikája, hogyan szólnak majd a nóták? – aggodalmaskodunk többen is. Hamarosan megtudjuk, amikor vacsora után leoltják a lámpákat, és felcsendül a „Sza-sza-szakestély” kezdetû dal. Kitûnô! Ez mindannyiunkat feldob, a hangzás erôs, ám mégis szelíden ragad magával. Megválasztjuk az elnököt, Melkvi Dániel személyében. Innentôl kezdve ismét van fény, de azt csak a gyertyák szolgáltatják. „Szakestély, korsót tölts!” – vezényli a Praeses, és sört töltünk a hollóházi porcelánba, majd az „általános eks” felszólításnak megfelelôen fenékig ürítjük azt. Jön majd a kari himnusz, ami teljesen új dal; de most derül csak ki igazán, mennyire ünnepélyes. Az, nagyon az. Ám elôbb még kinevezik a tisztségviselôket, azaz a Major Domust, a Konzekvenciákat, a Cantus Praeseseket, a Kontrapunktokat és az Etalon Részeget. Utóbbi elmondja nyelvtörôjét, a történelmi szakestélyen ily módon a csömöri öreg, dôre Göre Döme is megemlíttetik, nemkülönben a szomszédja, bizonyos Szemere. Ôket még késôbb is elôcitálják. (Már most elárulom, hogy etalon-részegünk egyre folyékonyabban mondta, így félô volt, hogy nem ér véget a szakestély.)
Vendégek köszöntése, házirend, majd a dékán asszony komoly szavakat szól az egybegyûltekhez, ez este utoljára. Szünet után jönnek a védések, a tiszteletbeli évfolyamtársak (Kövesné dr. Gilicze Éva és dr. Sánta Imre) igyekeznek „diplomamunkájuknak” pozitív visszhangot szerezni a szakestélytôl, de különösen a folyton közbevágó kontrapunktoktól.
„Rezeg a léc”, de mind a ketten sikeresen védenek (elôbbi „A városi közlekedéspolitika új irányzatai”, utóbbi a „Szemcsés anyagok kis átmérôjû csôben történô turbulens áramlásának viszonyai” témában), így megkapják oklevelüket.
Ezután már illik felavatni azt a bort, amivel majd a gyûrûket avatják a végzôsök. Dr. Magyar István jóvoltából ez meg is történik. Majd dr. Buza Gábor (kohász-egyenruhában!) igen szép és tanulságos beszédet mond, mindezt a gyûrû és a kupa felavatása céljából. Na, ekkor jön valami lebilincselô, ahogy a Praeses felszólítására a gyûrûk belehullanak a – külön erre a célra készült – kis kupákba. Igen, nagyon jó a Goldmann akusztikája! Gyorsan Tokaji aszú kerül a gyûrûkre, majd – miután azt leisszák róla – ujjukra húzzák az aranyat a végzôsök. Megható pillanatok, emelkedett állapotban. „Jövôre is...” – gondoljuk sokan –, és emlékezni kell majd ezekre a mozzanatokra.
Újabb szünet után a vendégek felszólalásai, nóták minden mennyiségben, majd elôkerül a Pater Krampampuli is, aki minôsíti az itókát, amit fôzött (mármint a krampampulit). Nem sokkal utána mi is megtesszük ezt, és a szekestély a „Gaudeamus” soraival, hangjaival zárul. Felgyúlnak a fények, lassan hazamennek a lányok/legények. Majdnem elkap a hangulat, hogy „de kár, hogy véget ért”, ám sokkal erôsebb az érzés: ilyen kezdetek után ezt tovább kell vinni. És ahogy áradoznak az oktatók, hallgatók, érezhetô: ez menni is fog. Reméljük. A Goldmann akusztikája ugyanolyan jó marad, azzal sem lesz gond.

Bende Zoltán (benzol)