Szerepkörei: az Operaház közkedvelt tenoristája – s mint ilyen, persze, hôsszerelmes, cselszövô, nagyúr, mikor mi; azután a rajzi tanszék docense, tanár, tervezô építészmérnök.

(SZIN)CSÁK József .ezúttal az egyetem dísztermében ad nekünk órát. Nem a rajz- és formaismeret rejtelmeibe vezeti be tanítványait és népes hallgatóságát (Szincsák tanár úr), hanem „iderak” nekünk egy kicsit az operapódiumokon megszokott, bravúros alakításai közül (Csák mûvész úr). Kalaf áriája megrengeti odalent az aula oszlopait, és megrendíti a publikum szívét. A Mûegyetemi Kulturális Napok rendezvénysorozatának záróakkordjait az ô szép tenorján halljuk a gálakoncerten. Tizennégy évvel ezelôtt kezdôdött a viharos új karrier, amihez mûvésznév is dukált. Akkor hívták meg Szincsák tanár urat az Operaház magánénekesének, mûegyetemi adjunktus létére. Ekként meséli:
– Akkor már hat éve tanultam énekelni Hoór Tempis Erzsébetnél és Neményi Lilinél, a kiváló tanárnál és fantasztikus mûvésznél. Ez nekem akkor játék, hobby volt csupán, semmi több. Hallott valamit rólam Mihály András, az Operaház akkori igazgatója, és behívatott próbát énekelni. Elzengtem ott két számot neki, mire így szólt: „Tanár úr, azonnal hagyja ott a Mûegyetemet!” Kicsit hápogtam, aztán mondom neki: mi van akkor ha két év múlva kiderül, hogy tehetségtelen vagyok, nem vagyok fejlôdôképes, öreg vagyok és rossz a karosszériám... Mert ha az Operaházba szerzôdöm, akkor felégetek magam mögött minden hidat. Nincs visszaút. Végül abban maradtunk, hogy félállásban operaénekes leszek, havi 2000 forint fizetésért.
És kilöktek a színpadra. Elôször, hogy szokjam a hámot, egy egész pici szerepet kaptam – a lámpagyújtogató voltam Puccini Manon Lescaut címû operájában –, de egy hónap múlva már Riccardo szerepét – egy fôszerepet! – próbáltam  az Álarcosbálban, közben ott csetlettem-botlottam a próbateremben, a helyzetgyakorlatokon, hogy megtanuljam a színpadi mozgást. Fél év múlva bemutató, siker. Ezt a szerepet egyébként vagy hatvan-hetvenszer elénekeltem késôbb, a világ sok operaszínpadán. Egyszóval, a siker gyorsan jött, alig ébredtem fel, és ott álltam a rivaldafényben, hunyorogva. És sorjáztak a fôszerepek...
– Ne vadítson, tanár úr, ez úgy hangzik, mint a régi, szirupos filmek karriertörténetei. Meseautó, élet, habostorta, ilyesmi; a „csóró” egyetemi adjunktus beoson az operatörténelembe. A közönség persze ezt akkor is habzsolta..
– Na jó, azért nem egészen így kell felfogni. Az igaz, hogy tanultam énekelni a munkám mellett. Ugyanakkor azonban meg sem fordult a fejemben, hogy ekkorát váltsak. Nem én találtam meg a pályát – a pálya talált meg engem. Mindig is szerettem a tanítást, és gyakorló építészként is remekül „elvoltam”: sokat terveztem, ráadásul volt egy kis magánirodám, ami elég jól ment. De hogy valami fogalmat alkosson magának a változásról, azt azért hozzáteszem: mint építész és egyetemi oktató, két ízben voltam külföldön kiküldetésben. Mit gondol, hol? Hát egyszer három napig Pozsonyban, egyszer viszont 10 napig Ljubljanában. Függöny. Operaénekesként pedig jártam Chilében, Hongkongban, Izraelben, Spanyolországban, Németországban, Dániában. Nemcsak fölléptem, hanem mesterkurzusokat is tartottam. Legutóbb Kubában, Dominikában...
– Elég, könyörüljön, tanár úr!
– ... De muszáj még elmondanom, hogy Monte Carlóban, Cannes-ban és San Remóban is énekeltem. Csak azért muszáj, mert az utóbbi helyen abban a szálában léptem fel, ahol a híres táncdalfesztiválok szoktak lenni – lenyûgözô élmény volt.
– Ez a kettôs szerelem, kettôs pálya már egy életre szól? Nem különös nagy teher ez?
– Talán igen. Olvastam valaha  Elizabeth Schwarzkopf egy elgondolkodtató nyilatkozatát a mûvészi létrôl, amit mélységesen igaznak érzek. Az újságírónô megkérdezte tôle: „Mondja, mûvésznô, hogyan lehetséges az, hogy maga ilyen sokáig és ilyen töretlenül a pálya csúcsán van?”. Amire Schwarzkopf válasza a következô volt: „ Ezen a pályán az embert annyi attrocitás éri... De egyre mindig vigyázni kell: sohasem szabad megsértôdni.” Én ezt betartottam, elvemmé vált. Tudja, miért? Mert a mûvész sokkal szenzibilisebb, sokkal sérülékenyebb. Jobban ki van téve mindenféle megpróbáltatásnak: pszichésnek és fizikainak egyaránt. Ugyanakkor azonban ezen a pályán létszükséglet, hogy megôrizzük a lelki nyugalmunkat. Ha én megsértôdöm valakire, akkor ezt a terhet magamban hordozom, nem tudok szabadulni tôle. Lehet, hogy az illetô nem is tud róla – én viszont rágódom rajta, szenvedek.
A pályára, mondhatni, könnyen bekerülhet egy tehetséges ember, de az igazi nehézség az, hogy meg is kell ott maradni. Egyrészt borzasztóan szorgalmasnak kell lenni, minden nap több órát kell ezzel a munkával foglalkozni Nemcsak gyakorlást jelent ez – én például azonosulok a szerepemmel, s ez is nagy erôfeszítést és koncentrációt igényel. Ha én este Bánk bánt éneklek, akkor egész nap Bánk vagyok: reggel úgy ébredek, mint a nagyúr, és már a macskámat is úgy irányítom otthon. Még egy fontos dolgot megtanított nekem az operaénekesi pálya: kívülrôl látni magamat. Hihetetlenül fontos ez az egészséges önértékeléshez, mert könnyen eltájolhatja magát az ember.
– Ez eddig mind-mind a mûvészrôl szól, mert Ön elôször mutatkozik be a Mûegyetemen, ahol „csak” tanítani szokott. Van valami láthatatlan kapocs a két hivatás között?

 –ts