Kis káromkodás- kultúra 1.
Elég egy műegyetemi liftbe beszállni ahhoz, hogy hallhassuk, milyen élvezettel
dagonyáznak nálunk a nyelvi mélyrétegekben. Pedig a káromkodásnak is megvan
a sajátos „művészete". Új sorozatunkat leginkább azok figyelmébe ajánljuk, akik
káromkodás-kultúrájukat szeretnék fejleszteni, megismervén a régi korok szitkait.
Mert a nyelv megbocsátó módon bánik olykor a legvaskosabb kifejezésekkel is,
elhomályosítva eredeti jelentésüket, szalonképessé szelídítve az otrombaságokat.
Irodalomtörténeti emlékeket idézve végignézzük a vulgáris beszéd, a régi magyar
káromkodások történetét; tehát óhatatlanul felhígítjuk kissé a nyomdafestéket.
Mentségünkre szóljon, hogy az általános és alpári bazmegelés helyébe ízes –
és egykor nem kevésbé elszörnyesztő – káromkodások választékát kínáljuk. Abban
reménykedünk, hogy aki megfogadja tanácsainkat, bizonnyal élvezetét leli majd
a kulturált szitkozódásban, s megbotránkozás helyett inkább bámulatra készteti
hallgatóságát, ha mond egy nagyon cifrát... (A ősprűdek pedig inkább ugorják
át e sorokat!) Ha valaki kitartóan tanulmányozza rovatunkat, az a tanév végén
eséllyel pályázhat egy értékes nyereményre is.
E sorozat „szakmai gondnoka" dr. Horváth Iván egyetemi tanár, az ELTE régi magyar
irodalomtörténeti tanszékének professzora.
Milyen szókincsre volt szüksége egy külföldi értelmiséginek Buda várában a
középkorban, Zsigmond király uralkodása idején (1387– 1437), hogy elboldoguljon
a számára idegen nyelvi környezetben? Hát... szaftosra. Eleink még nevükön nevezték
a dolgokat, s az a német íródeák, aki a királyi udvarban másolta a kódexeket,
ezt bizonyítandó, egy sikamlós szószedettel örvendeztette meg magát és az utókort.
Rotenburgi János deák ártatlan: mindössze a hétköznapi érintkezésben legfontosabb
szókincset gyűjtötte össze Kis magyar nyelvmesterében, amely egy kódex lapra
másolva maradt fenn. Voltaképpen az első magyar nyelvű „társalgási zsebkönyvnek"
nevezhetjük ezt az 1 lapnyi, mindössze 26 magyar kifejezést tartalmazó listát,
amelyben az íródeák a szavak latin, illetve német megfelelőit feltüntetve kétséget
sem hagy afelől, hogyan értsük a szöveget. A magyar szavakat természetesen hallás
után, fonetikusan rögzítette, így érdekes torzításoknak vetette alá. Mit kellett
tehát tanulnia? Helyismeretet, mindenekelőtt.
„Melic asszigas wt budara?” (Melyik az igaz út Budára?)
Az alapvető élelmiszerek nevét: a levest, a kenyeret, a húst és a bort.
„Ette kynyer, ette bart!” (Adj te kenyeret, adj te bort!)
A rokonsági fokozatokat: anya, apa, leány, húg, asszony, ura (mármint férje)
valakinek.
„Asszen musset Inggemot!” (Asszony, mossad ingemet!)
A korabeli szolgáltatások azonban ennél sokrétűbbek voltak:
„Hul uret?” (Hol /az/ urad?) – /válasz:/ „Basznement" (B...ni ment.)
„Schaffarinna ette hebe pyczat” (Sáfárné, adj te hév p...t)
„Ackarode faszot” (Akarod-e /a/ f...t?)
(A határozott névelő a magyar nyelvben csak később, a 16. században fejlődött
ki.)
Mindez a bumfordi szabadszájúság azonban a korban nem tartozott okvetlenül a
trágárság fogalomkörébe. Szókimondó széptevés volt csupán, s a deák által készített
szójegyzék, ha a királyi udvarban nem is, másutt igen jól működhetett. Egyetlen
igazi káromkodás mégis akad Rotenburgi János nyelvmesterében: egy olyan kifejezés,
amely a mesekönyvek gyakori fordulata ma már. Huszárok, katonák, daliás leventék
veszik sűrűn a szájukra: fékomadta(-teremtette). Ártatlan kis darabnak tűnik
az előzőekhez képest... A 15. századi változata így hangzik: „Phecum hugodat”.
A megfelelők között a német ficken és az angol fuck igét említik a nyelvészek,
a magyar ige pedig „fék, fik” volt. Ezt a trágárságot ma már jó szívvel ajánlhatjuk
a művelődésre éhes, de ingerlékeny ifjúságnak is.
–ts