Nem
tudni, hogy Brigitta Sillén-Tullberg és Anders Miller svéd bilológusok átéltek-e
életük folyamán hasonló fájó tapasztalatokat, de az tény, hogy érdeklődésük
a monogámia evolúciós kialakulása felé fordult. 1993-ban jelent meg egy cikkük,
amelyben 68 fejlett főemlős – köztük az ember – párkapcsolati szokásait hasonlítják
össze, így keresve a választ arra, hogy miért is vagyunk mi, emberek monogámiára
ítélve. És közvetve arra is felelnek, hogy mennyire természetes, úgymond evolúciós
törvényszerűség a megcsalt ember-nőstény jelensége. Az a biológiai tulajdonság, amelyből kiindulnak, nem más, mint az ovulációs – peteérési – jelek elrejtésének képessége.
Elsőként azt vizsgálták meg, hogy 68 főemlős közül melyeknek van rejtett, illetve látható ovulációja. (Aki látott már tüzelő, termékenységi fogékonyságát hirdető páviánlányt, annak számára nem jelent gondot megérteni, hogy mik is azok a „jól látható jelek”. 32 főemlős osztozik abban az emberrel, hogy semmilyen jele nincs a peteérésnek, 18 fajnál gyenge jelek tapasztalhatóak, a maradék 18 faj nőstényei pedig feltűnően hirdetik párosodási készségüket – például a csimpánz és a pávián.
Másodszorra arra fordították a figyelmüket, hogy a vizsgált 68 fajból hányan folytatnak monogám életet, „kik” tartanak háremet, és „kik” azok, akik „össze-vissza” párosodnak. 11 faj bizonyult monogámnak, 23 állatfaj hímjei háremet tartanak, 34 főemlősfaj pedig a promiszkuitásnak hódol. Harmadik lépésként a két eredményhalmazt hasonlították össze, s levonhatták azt a következtetést, hogy a 11 monogám faj közül 10 nőstényei elrejtik fogamzásképességük jeleit párjaik elől, állandó bizonytalanságban tartva így a szegény hímeket arról, hogy egy lefojtatott szexuális játéknak lesz-e következménye, vagyis a hím át tudja-e örökíteni génjeit, lesz-e utóda. Ugyanis a jelek szerint az állatvilágban minden hím számára ez az egyetlen, ami igazán fontos.
Az összefüggés tehát a kapcsolattartási szokások és az ovuláció elrejtésének képessége között megvan, csak az a kérdés, hogy miért van ez így. Richard Alexander és Katharine Nooan amerikai biológusok elmélete egyfajta választ ad a kérdésre. Teóriájuk „otthon a papa” néven vált közismertté szakmai és laikus berkekben. Kiindulópontjuk az, hogy a főemlősök, és pláne az ember esetében egy utód felnevelése igen nagy, évekig tartó munka, amihez mindkét szülő közreműködése szükséges.
Mi történne akkor, ha még a fán lakó, de már fejlettebb agyú felmenőink körében hasonlóak volnának a szexuális jelek, mint a páviánoknál? A homo-ősapák csak egy pillantást vetnének asszonyaik fenekére, és rögtön döntenének: ha vörös, itt a lehetőség az utódnemzésre, tehát itthon maradok, nehogy más használja ki a helyzetet. Ha viszont nem az, nyugodtan mehetek a dolgomra: mégha egy másik hím meg is kívánná asszonyomat, az aktusnak nem lenne eredménye. A hím tehát mindig biztos lehetne abban, hogy nőstényének utódai mind az ő leszármazottai.
Ennek viszont az lenne a következménye, hogy a nő egyedül maradna gyermekeivel, ráhárulna a nevelés összes gondja, és nagy valószínűséggel nem tudná ellátni csecsemőit egyedül; tömegesen pusztulnának az ősember-gyerekek. Itt jön a nők újítása, frissen bevezetett trükkje: el kell rejteni az ovuláció jeleit. Ha a hím nem tudja, mikor termékenyíthető meg asszonya, kénytelen állandóan mellette lenni, segíteni az utódnevelésben, meglehetős sűrűséggel párosodni vele és elkergetni más hímeket. Az állandó otthontartózkodás és felügyelet persze nem zárja ki, hogy minden más elérhető nőt „leterítsenek”. Sőt, mivel ennél a másik nőnél sem tudni, hogy mikor van fogamzásképes állapotban, megvan az esély arra is, hogy génjeit sikerüljön másnál is átörökítenie. Szép hipotézis, még az is lehet, hogy igaz. Csak két baj van vele. Egyrészt, hogy más elméletek is születtek, amelyek pontosan az ellenkezőjét állítják, például Sarah Hrdy antropológus „sok apa” nevű teóriája. A másik gond, hogy nem képes megvigasztalni a megcsalt nőket, akiket a tudományos érvelés teljesen hidegen hagy.
A kocsmában ülve, túl a második korsó sörön úgy döntöttem, hogy ez nem az a pillanat, amikor szegény barátnőmet tudományos-ismeretterjesztő előadással kell traktálnom. Ahelyett egy régi történetet idéztem fel. Nővérem barátnőjét is megcsalták, de a leleplezés körülményei meglehetősen megdöbbentőek voltak. Egyik este munkájából hazatérve ágyban találta kedvesét, félreérthetetlen pózban és persze nem egyedül. A partnere azonban egy fiú volt.
A baj mindig relatív, mutass fel egy rosszabb helyzetben lévő embert, és a gondod mindjárt kisebbnek tűnik. A történet meghallgatása után megcsalt barátnőm arcán is megjelent az első mosoly, miközben maga elé dünnyögte: „Hű, ez nagyon ciki”...