A
vizsgaidőszak felüdülés...„Az építészkaron a legnehezebb a szorgalmi időszak volt” – mondják az építészek. „Az 5-6 órás alvások, a szinte naponta leadandó feladatok, a ZH-k nagyon lefárasztják az embert. Ezek után a vizsgaidőszak valóságos felüdülés. Persze, csak ha eljut odáig az ember. A vizsgaidőszakban akkor kelünk, akkor fekszünk, amikor akarunk, és lényegében ugyanazt kell tudni, mint a szorgalmi időszakban, csak egy kicsit elmélyültebben.” „Nagyon nehéz idegileg megbirkózni ezzel a sok teherrel, a kreditrendszer hátrányaival” – vélekedik R. Eszter. – „Hiszen mi van akkor, ha egy tárgyat többször is felvesz az ember és mégsem tudja teljesíteni? Eltelik egy-két év, a szülők fizetik a kiadásokat, és kiderül, hogy a diák nem is ide való. Sokan jutnak erre a sorsra: majdnem háromszázan kezdtünk, és jó, ha kilencvenen fogunk végezni. S mivel az építészet szubjektív dolog, nem biztos, hogy a tehetségtelenek esnek majd ki. De az egyetem jól jár, mert addig is kap pénzt a diákok után.”
„A középiskolához képest óriási változás az egyetem” – teszi hozzá H. Balázs az építőkarról. – „A legrosszabb az, hogy mindent magamnak kell csinálnom: a dékániban és a tanszékeken nem nagyon törődnek a hallgatókkal, persze ez érthető is a hatalmas létszámok miatt. A legnehezebb dolog az órarendem összeállítása volt, ami kb. ötödszörre sikerült. A kreditrendszer miatt főként a keresztféléves órák beillesztése okozott zavart. Bezzeg a gimiben ilyet nem kellett csinálni!” M. Martin az információáramlás hiányosságait tartja a legnagyobb gondnak: „A diákoknak az első héten sokkal több információt kellett volna kapniuk az egyetemi, kari és tanszéki rendszer felépítéséről. A regisztrációs hét erre nem alkalmas. Jó ötletnek tartanám, ha a másodévesek beszélnének az elsőéveseknek tapasztalataikról, a nehézségekről, a vizsgákról.“
„Meglepett a gimi utáni szintkülönbség” – meséli S. József a közlekkarról. – „Nehezen szoktam meg, hogy estig bent kell ülni az egyetemen és utána még otthon tanulni. Ez a félév „rémálom” volt: semmit sem találtam, semmit sem tudtam, itt nem rágták a szánkba, hogy mit, mikor és hogyan kell csinálni. A félév úgy telt el, hogy semmire sem jutott idő, amit eddig szerettem. Hívtak a haverok, és én mindig nemet mondtam. Az első matekzéhá után felmerült bennem a kérdés: vajon mit keresek én itt? Aztán elmentem a régi matek-tanáromhoz, és az szépen gatyába rázott. Sikerült a félévem és a vizsgám is.” N. Dániel is meglepődött egy kicsit, amikor elindult a félév: „Az egyetemről olyan kép élt bennem, hogy lazán bejárogat az ember, a vizsgaidőszakban tanul egy kicsit, és minden délutánja szabad. Ehhez képest minden nap este ötig itt ültem és utána kezdtem neki tanulni. Ezután a vizsgák már nem okoztak nagy meglepetést. Sok időt elvett az adminisztrációs ügyintézés: a „nagy szabadság”, az önálló tantárgy-választás, a kreditrendszer még a vizsgaidőszakból is elvett 2-3 napot.”
Az „elátkozott” Neptun
Régen beírta az ember az indexbe a tárgyakat, szépen, gyöngybetűkkel, egy papírlapon jelentkezett a vizsgákra, és a dolog el volt intézve. Mára mindez egy kissé bonyolultabbá vált. A modern technika korában meg kell birkózni a technika ördögével is. Az egyetem számítógépes rendszerével, a Neptunnal folytatott küzdelemben szinte minden elsőéves alulmaradt. Nem is csoda, hiszen a „szakavatott” adminisztrátorok is úgy félnek tőle, mint a tűztől. H. András informatikus hallgató szerint a Neptun iszonyatosan lassú, s mint a szép lányok többsége, szinte megközelíthetetlen. Többnyire csak este kilenc után, vagy hajnali kettőkor „áll szóba” a szerencsétlen elsőévessel, és mindig akkor fagy le, amikor a legnagyobb szükség lenne rá. T. Marcell az építőkarról egy kicsit erősebben fogalmaz: „Nem tudom, ki volt az, aki a Neptunt kitalálta, de párszázan már biztosan elküldték melegebb vidékekre. Kezdődik azzal, hogy a számítógépek előtt kilométeres sorok állnak. Ha végre bejutsz a gép elé, órákig kell várni, amíg sikerül belépni a rendszerbe. Ha végre bejutottál, húsz perced van, hogy felvegyél minden tárgyat. Kérdem én: ki tud ennyi idő alatt elintézni mindent?”
A diákok közül sokan sérelmezik, hogy a Neptun nem tesz lehetővé „türelmi időt”, pedig sokszor csak a félév kezdete után derül ki, hogy hogyan is funkcionál a hevenyészve összeállított órarend. Egy kis rugalmassággal még korrigálhatók lennének a dolgok, de az egyes dékáni hivatalokban ettől mereven elzárkóznak. Kényelemből, „nevelési szándékból”, vagy egyszerűen „csak”. Mintha nem is ők lennének a hallgatókért, hanem megfordítva.
Emberséges és „szivatós” vizsgáztatók
Ilyenkor, az elején, nagyon kellene egy kis biztatás, jóindulat. „Kedvencem az a vizsgáztató volt, aki bejött a matek-eredményhirdetésre, ránkvigyorgott, mint apa a hülye gyerekeire, majd kedvesen közölte: »Két jó hírem van. Az első: a dolgozatoknak már a háromnegyedét kijavítottam. A második: elégséges még nincs.« – meséli egy építészhallgató. – Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy a tragikus eredmények láttán leszállították a kettes szintet, így sikerült átmennem. Akkor meg miért volt jó ez az egész? Egyébként sem matematikusok akarunk lenni, hanem építészek.” Legendák keringenek arról, hogyan akarja némely tanár „megszivatni” a diákokat. Egy neves professzor utolsó „mentő” kérdése például általában az, hogy páros vagy páratlan számú villanykörte van-e a teremben. Ha a delikvens eltalálja, kihúz egy körtét a zsebéből, és az illető máris röpül, mint a réti sas. Ehhez a tanárhoz villanykörtével a zsebben célszerű vizsgázni menni – figyelmeztetnek a felsőbbévesek. – Akkor a vizsgázónak birtokában van az „adu ász”. A diákok nehezen viselik, ha úgy érzik, mindenáron meg akarják buktatni őket. „Ha valaki a vizsgaidőszak elején megnézi a Neptunban a következő félév matek-létszámait, láthatja, hogy eleve 150 főben vannak maximálva” – mondja V. Richárd az építőkarról. – „Ez egyértelműen mutatja, hogy 200 ember eleve bukásra van ítélve. De némelyik tanár már a félév során mindent megtesz azért, hogy magyarázataiból senki se értsen egy kukkot sem. Az ilyen tanár a legjobb belépő a keresztfélévhez. Persze, van másik véglet is. A legjobb eredmények közgazdaságtanból születtek. Nem utolsósorban azért, mert a vizsga alatt egyetlen ember ügyelt a kétszáz fős teremben. Ez korlátlan lehetőségeket kínál a diákoknak, akár vizsga nélkül is be lehet írni a jegyet.”
Az elsőévesek szinte egyöntetűen állítják, hogy a vizsgák során rengeteg függ a vizsgáztató tanár jóindulatától. Attól is, hogy éppen jó vagy rossz napja van az illetőnek. Volt úgy, hogy ugyanaz a tanárnő az egyik napon húszból tizenhét vizsgázót buktatott meg , máskor egyet sem. Nehéz elhinni, hogy az egyik napon csupa hülye, a másikon csupa zseni vizsgázik. Az is furcsa, hogy valaki jól megcsinálja a félévét, négyesre megírja az írásbelijét, aztán meghúzzák a szóbelin. Az sem fair, ha valaki kihúz egy tételt, kidolgozza, és amikor elkezdené, a vizsgáztató tanár egy másikat ad neki, mert az a téma valamiért nem szimpatikus számára. „Nagyon megnehezíti a vizsgázást, hogy roszszak a jegyzetek, vagy egyáltalán nincsenek” – állítja B. Katalin építészhallgató. – „Az is előfordult, hogy sem az előadáson, sem a jegyzetben nem szerepelt a vizsgatéma, de ez lazán elkerülte a vizsgáztató figyelmét. A tanárok az előadások során azt hiszik, hogy csupa analfabéta ül a padokban, a vizsgákon viszont csupa Nobel-díjas zsenit szeretnének viszontlátni.”
Vannak persze pozitív példák is. Az emberséges vizsgáztató arra törekszik, hogy kihozza a diákból, ami benne van, és nem arra, hogy megfélemlítse. B. Krisztina építészhallgató például azt meséli, hogy őt kifejezetten bátorította a tanára, jöjjön el vizsgázni, mert a félévi négyesnél jobban tudja az anyagot. Olyan is volt, hogy a tanszékvezető jóindulatából külön időpontban is tehetett pótvizsgát egy diák, s így összejött a szükséges kreditpont.
És van olyan vélemény is, hogy nem kell annyit „sírni”, a tanárokat okolni, ha valami nem sikerül. Tanulni kell, és akkor senkit sem lehet „megszivatni.” Lehet, hogy ebben is van valami?